A dackorszak

„Én akarom!” vagy „Nem akarom!” A legtöbb kisgyerekes szülő sóhajtva veszi tudomásul, hogy két-három éves kor körül, az addig simulékony, jól kezelhető gyermek legfontosabb szavai a „nem”, és az „én akarom” lesznek. Mindehhez sokszor még kisebb-nagyobb kiborulás, hiszti is társul, végképp feladva a leckét a szülőknek. De vajon mi is az a dackorszak, mikor kell számítani rá, és legfőképpen: hogyan kezelhető legoptimálisabban?

A dackorszak általában 2-3 éves kor között „köszönt be”, és a gyermek személyiségfejlődésének fontos állomása. Minden gyermeknél bekövetkezik, kinél látványosabban, kinél kevésbé látványosan. Ekkora már a kicsi kezd tisztába jönni azzal, hogy ő és édesanyja nem egy és ugyanaz a személy, a csecsemőkorra jellemző úgynevezett szimbiózis (összeolvadás érzése) átalakul, és a kisgyerek elkezdi próbálgatni alakuló akaratának kifejezését. Kedvenc szava (sokaknak akár az első is egyben) a „nem” a szülőkben sokszor erős érzelmeket generál, hiszen az állandó ellenkezés fárasztó és idegőrlő hosszabb távon. Pedig a kicsik nem a szülők idegesítése céljából teszik ezt, mindez nem ellenük van! Ez a gyermekért van, az ő fejlődését szolgálja! De hogyan tudja a szülő ezt segíteni, anélkül, hogy ő maga ne érezné azt: a dackorszak kikészíti?

Először is érdemes átgondolni, miért van mindez. Ha látjuk azt, hogy ez egy átmeneti, de mégis fontos korszak, aminek előbb-utóbb vége lesz, máris könnyebb átvészelni a nehéz pillanatokat. Higgyük el, hogy sokszor a gyereknek is nehéz! Az ő érzelemszabályozó képessége még meglehetősen fejletlen, a rátörő érzésekkel nem nagyon tud mit kezdeni, azok sokszor szinte elárasztják, ami végül egy hatalmas kiborulásban, hisztiben csúcsosodhat ki. Segít, ha ezalatt a szülő higgadt tud maradni, és ezzel a higgadtsággal segíti megnyugodni a gyermeket is. A kicsi érzéseinek elfogadását, egyben a számukra érthetővé válását a következő mondatokkal segíthetjük: „Tudom, hogy most dühös vagy, amiért nem kaptad meg ezt a csokit!” „Megértem, hogy szeretnél még a játszótéren maradni, de most mennünk kell, mert otthon vár a vacsora.” A figyelemelterelés, az ölelés, a vigasztalás sokszor hatásos, hiszen a kicsiknek ebben az életkorban még nagyon kevés önmegnyugtatási stratégiája van, így rászorulnak arra, hogy egy felnőtt segítse őket ebben. Ha viszont a felnőtt szintén dühös, ideges, türelmetlen lesz a nehéz helyzetben, a gyermek nem fog tudni kitől segítséget kapni saját érzései menedzselésére.

Természetesen a szabályok és korlátok bevezetése már ebben az életkorban is fontos, hiszen hiába hisztizik a gyermek a boltban, ha a szabály az, hogy egy csokit választhat, akkor nem lehet több. És itt jutunk el a következetességhez, miszerint ha valamilyen szabályt meghoztunk, ha valamihez szeretnénk ragaszkodni, akkor nem szerencsés, ha egy nagyobb hiszti el tudja azt „fújni”, felül tudja írni! Ha ez mégis rendszeresen megtörténik, a kicsiben az a következtetés alakul ki, hogy hisztivel elérhető, amit éppen nagyon szeretne. A szabályok, korlátok, és következetesség jelentőségéről a következő cikkemben fogok bővebben beszélni.

És végezetül még egy fontos dolgot szeretnék kiemelni, ami sokszor elhangzik otthon, illetve akár az óvodákban, intézményekben is, nevezetesen az „akarom” kifejezés használatának tiltása. Sokan a követelőzést, a mások akaratának semmibe vételét látják abban, ha egy gyermek az „akarom” kifejezést használja, és helyette a lágyabb „azt szeretném” használatát írják elő. Az akarat, a belső motiváció fejlődése ugyanúgy egy folyamat, mint ahogy a személyiségfejlődés más aspektusai is. Miközben elvárjuk a gyermekektől, hogy fogadjanak szót, azt is szeretnénk, hogy legyenek önálló gondolatai, saját belső motivációi is. Nézzük csak meg, mennyire más ez a két mondat: „Akarok építeni egy legovárat!”, illetve „Azt akarom, hogy vedd meg nekem azt a legot!”. A második példamondatnál természetesen ki lehet javítani a gyermek megfogalmazását, mivel valóban követelőzést sugall, azonban az első esetben egy belső motiváció fejeződik ki vele, és az adott helyzetben ennek a szónak a használata teljesen helyénvaló.

Összefoglalásként tehát elmondható: a dackorszak fontos és hasznos, még ha szülőként nem is mindig túl könnyű „elviselni”. Ha azonban tudjuk és ismerjük a funkcióját, a szerepét a gyermek fejlődésében, könnyebb „túlélni” is, és a gyermeknek is segíteni abban, ő hogyan legyen képes saját érzéseit és indulatait kordában tartani, kezelni.

Készítette: Guba Veronika tanácsadó szakpszichológus