Amikor a gyerekek bántják egymást: A kortárs bántalmazásról 1. rész

Manapság szomorú aktualitást kapott a téma, miszerint a gyerekek olykor látszólag minden ok nélkül, gonoszkodásból bántják egymást az iskolában, vagy akár már az óvodában is. Sok szülőben felmerülhet a kérdés: mit kell tudni erről a jelenségről és mi állhat a hátterében? Legfőképpen pedig: vajon hogyan előzhető meg az ilyesmi? Jelen írásomban az óvodás korosztályra fókuszálok, mivel a kortárs bántalmazás már ebben az életkorban elkezdődik, és az apróbb-nagyobb jelek már ekkor megjelenhetnek.

Kezdjük rögtön azzal, hogy mi számít bántalmazásnak, hiszen a legtöbb gyerek valahol, valamikor konfliktusba keveredett már más gyerekkel, és akár még egy kis civakodás is előfordult. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor ez már az lenne? Mindenki megnyugtatására leszögezhetjük, hogy nem, nem az. Kortárs bántalmazásról akkor beszélünk, amikor egy gyerek (vagy gyerekek egy csoportja) szándékosan, ismétlődően, megalázó módon bánt egy (vagy akár több) gyereket, aki nem tudja megvédeni magát. Tehát minden esetben van benne szándékosság, ismétlődés, az erőviszonyok pedig egyenlőtlenek, mivel az áldozat gyengébb, vagy vélhetően nem fog ellenállni.

Az óvodás korosztállyal kapcsolatban még nehéz elhinni, hogy ez a súlyos jelenség már náluk is fellép, de ki ne hallott volna már óvodai csúfolódásról, verekedésről, más játékának elvételéről, lerombolásáról, vagy közös játékból kiközösítésről? Pontosan ezek a bántalmazás fő típusai: amikor fizikai bántalmazás történik (például harapás, hajhúzogatás, a másik megütése), verbális/szóbeli támadás (pl. gúnyolódás, kinevetés), vagy a kapcsolatokból való kizárás (pl. kirekesztés, főnökösködés). Természetesen néha minden gyerekkel megtörténik, hogy elragad egy-egy játékot más gyerektől „ez az enyém” felkiáltással, de ez még nem bántalmazás! Viszont ha a jelenség többször és célzottan egy konkrét gyerekkel szemben történik, az már igen. Minden kisgyerek szeret sugdolózni és vicces neveken hívni másokat, ez sem bántalmazás. De ha ez már gúnyolódásba, csúfolódásba csap át, aminek középpontjában egy bizonyos gyermek áll, az már bántalmazási formának minősül. Ha a szerepjátékok során a szerepeket egyetlen kicsi osztja le, az teljesen természetes, viszont ha valakire következetesen a legkevésbé kedvelt szerepeket osztják, és nem engedik, hogy elcserélje, az már bántalmazásra utaló jel. Időről időre elhangzik gyerektársaságban: „te nem játszhatsz velem!” Ez még önmagában nem bántalmazás, de az már igen, ha valaki a társait is felszólítja, hogy ők se játszanak azzal a bizonyos kiközösített pajtásukkal, vagy ha például ezt halljuk: „nem lehetsz a barátom, ha vele is barátkozol”.

A figyelmeztető jelek előre jelezhetik a későbbi, még súlyosabb bántalmazást, ezért ezekre érdemes nagy figyelmet fordítani, nem átsiklani felettük, mondván, hogy még olyan kicsi a gyerek. A kortárs bántalmazás kiskamaszkorban csúcsosodik ki, 10 éves kor körül, de természetesen az idősebbeknél is jelen van, sőt, átmegy a „cyber” térbe, vagyis az internetre is kiterjed, ami ellen még nehezebb védekezni.

Fontos tudni, hogy az egykori áldozatok később akár elkövetők is lehetnek, ahogy az agresszorként fellépő gyerekek más viszonylatban könnyen lehetnek áldozatok, a szerepek tehát nem „kőbe vésettek”. Rengeteg gyereket érint, ha nem is az áldozat vagy az elkövető szerepköre kapcsán, hanem úgy, hogy szemtanúk (úgynevezett szemlélődők) lesznek. Ugyanis a bántalmazás társas folyamat, több szereplő jelenlétét feltételezi, és a legtöbbször „közönség” előtt zajlik. A bántalmazás szemtanúi pedig ugyanúgy érintettek lesznek, hiszen lelkileg megérinti, megviseli őket az, amit látnak, főleg, ha nincsenek vele tisztában, mit tehetnének, hogyan segíthetnének.

Ennyi bevezető után talán már látszik, milyen összetett és bonyolult ez a jelenség, és milyen sok gyereket érint élete során valamilyen formában a kortárs bántalmazás. Bármilyen nehéz téma is szülőként, fontos és érdemes vele foglalkozni, akár megelőző jelleggel is. Hogy hogyan érdemes ehhez hozzákezdeni, továbbá, hogy mit tehet az a szülő, akinek a gyermeke maga is érintett lett, azt a következő írásomban fogom hosszabban kifejteni.

Készítette: Guba Veronika tanácsadó szakpszichológus