0
Összesen:
0 Ft
0 Ft
Blog

Amikor a gyermek először lépi át az óvoda/ iskola kapuját

2021.08.24 11:18
Guba Veronika
Guba Veronika
Kislány elköszön az anyukájától az iskola ajtajában

Szülőként mire figyeljünk a beszoktatás, iskolakezdés kapcsán?

 

 

Az a bizonyos szeptember elseje…szülőként általában kétféle hozzáállás dominál. Vannak, akik már több éves rutinnal közelítik meg csemetéikkel az intézmény kapuját, és vannak, akik kisebb-nagyobb szorongással tekintenek a bűvös dátum elé, gyermekeiket először kísérve be az óvodába, iskolába. Jelen cikkben ez utóbbi csoportra fókuszálva, megkísérlek segítséget nyújtani az óvodai beszoktatás, vagy az iskolai első nap optimális alakulásához, pár gondolatébresztő összefüggés felvázolásával.

 

Kezdjük a kisebbekkel, az óvodába frissen kerülők beszoktatásának kihívásaival. Fontos tudni, hogy az egyes gyermekek különbözőképpen reagálhatnak az új élethelyzetekre, és ez részben a veleszületett temperamentumuktól is függ. Minden szülő nagyjából ismeri három éves korára gyermekének ezen sajátosságait, saját bőrén tapasztalja, hogy a könnyebb temperamentumú, barátkozós, mosolygós, könnyebben megnyugtatható kicsik mellett ott vannak a nyűgösebb, nehezebben megnyugtatható, vagy nehezebben megnyíló, keveset „barátkozó” kicsik is. Ezek jórészt veleszületett vonások, melyek a későbbi alaptermészetükben is megmutatkoznak majd. Nincs olyan, hogy jó vagy rossz temperamentum, és nem is lehet alapjaiban megváltoztatni azt, habár a nevelés, a szocializáció több mindenre hatással lehet a későbbiekben. Részben emiatt is nagyon változatos, ki, mikor és milyen mértékben igényli a többi kisgyermek társaságát: vannak, akik már egészen fiatalon „barátkozósak”, másoknak sokkal később lesz erre igényük. Sok szülő azért is választja gyermeke bölcsődébe adását, mivel érzi ezt az igényt, hogy a kicsi szívesen, jó kedvvel vesz részt társas programokban, másokat nemcsak eltűr maga mellett. Más „kezdő bölcsis” meg lehet, hogy a gondolatától is frászt kap, hogy anya otthagyja egy idegen helyen, idegen gyerekek között…És mindkét gyermeki hozzáállás teljesen normális.

Fontos azt kiemelni, hogy a beszoktatás során nincs egy elvárt magatartás a gyermekek részéről, nem kell mosolyogva, hátra sem nézve beszaladni a többiek közé, szabad és „ér” sírni anya után, tiltakozni az ottmaradás ellen, ez mind létező, és elfogadható gyermeki reagálás az új helyzetre. Azonban a szülői reakció már nagyban befolyásolja azt, hogyan tovább, mi lesz egy- két hét múlva vagy később: megszokja-e a kicsi az új helyzetet, vagy állandósulnak a reggeli cirkuszok, ami miatt a szülő gyomorgörccsel közelít az óvoda felé, és lelkiismeret furdalással oson ki, gyermeke sírását hallgatva.

Szülőként elsősorban azt érdemes tisztáznunk önmagunkban: úgy érezzük-e, hogy jó helyen hagytuk a gyermekünket? Biztonságban van ott nélkülünk is? Ha erre a válasz nem tud egy őszinte „igen” lenni, azt a gyermek megérzi, és garantált a reggeli hiszti, a tiltakozás! Sok szülő azért nem tudja ezt az őszinte igent kimondani magában, mivel a saját gyerekkori rossz élményei elevenednek fel az óvoda kapuján belépve, amitől úgy érzi, joggal félti saját gyermekét is. Ez esetben érdemes ezekkel a szülői rossz emlékekkel, érzésekkel „dolgozni”, akár egy szakember segítségével is, hogy ne „ragasszuk át” saját félelmeinket utódunkra, hiszen minél kisebb egy gyerek, annál inkább a szülők (elsősorban az édesanya) érzelmeire van hangolódva, azt veszi át maga is. Szoros kapcsolatuk miatt tehát sok esetben szinte ugyanazt érzik mindketten- csak a kicsi nem tudja annak az érzésnek a kiváltó okát, és életkorából adódóan a kialakult érzést megfelelően kezelni sem képes.

Manapság sok szó esik a szülői nevelés típusairól, továbbá azoknak a gyermekre gyakorolt hatásairól is. A túlféltő-túlgondoskodó nevelési stílus viszonylag gyakori lett, főképpen a régi idők gondozási hozzáállásához képest. A szülő ez esetben nyilvánvalóan a legjobbat akarja csemetéjének, az azonban más kérdés, hogy valóban ez szolgálja-e legjobban a gyermek valódi igényét. Vegyük példának azt, ha egy hároméves már fel tud venni egyedül néhány ruhadarabot, de mégis szereti, ha anya/apa adja rá ezeket. Az öltöztetés helyett sok esetben elég lehet egy minimális segítség is, ami ahhoz kell, hogy egyedül is sikeresen végre tudja hajtani a műveletet. Így minden egyedül végzett cselekedet növeli az önbizalmát, kialakítva a megfelelő kompetencia-érzését is, vagyis, azt az érzést, hogy megvan benne mindaz a tudás, tapasztalat, készség, ami a többi vele egyidős gyerekben. (Sok kicsi ugyanis már óvodáskorban elkezdi mondogatni: „én buta vagyok”, „nekem ez úgysem sikerül”.)

Kisfiú háttal fotózva megy be az iskolába

Ugyanígy, az iskolába először készülő volt óvodás is azt kell, hogy érezze: ő kompetens iskolás lesz. Ez azt jelenti, hogy az addig megszerzett képességei, tudása megfelelőek lesznek ahhoz, hogy sikeresen vegye a felmerülő új akadályokat. A szülő ebben az esetben is azzal tud a legtöbbet segíteni, ha saját félelmeit, esetleges rossz emlékeit háttérbe tudja szorítani. Az iskolával kapcsolatosan is az a kívánatos, hogy a gyermek érezhesse: jó és biztonságos helyen van. Nem érdemes azonban pozitívan sem torzítani, és az iskolát egy csodálatos, varázslatos helynek lefesteni, mivel az unatkozás, a társakkal való összezördülés, a fáradtság, és a sok egyhelyben ülés hamar súlyos csalódást okozhat a nagy elvárásokkal nekiinduló kicsiknek. Ugyanakkor az ellenkező véglet, az iskolával való riogatás („na, majd meglátod, az iskolában büntetést kapsz, ha így viselkedsz”) szintén kerülendő.

A szocializáció fontos mérföldkövei az óvodába, majd iskolába kerülés, ami kétségtelenül nagy lépés nemcsak a gyerekeknek, de a szülőknek is. Bármennyire is szeretnénk, ezeket a lépéseket sem tudjuk megtenni a gyermekek helyett, csakúgy, mint ahogy a tényleges első lépéseiket sem tudtuk. Nekik maguknak kell a jó és az esetleges rossz pillanatokat is átélniük, ezt nem lehet megspórolni, sem kiiktatni az életükből. A legtöbb, amit egy gondos és „elég jó” szülő tehet, az a gyermek önbizalmának erősítése azáltal, hogy minél több, életkorának megfelelő kihívást, feladatot állít a gyermek elé, amiben megélheti ügyességét, fejlődő kompetenciáját. Továbbá, hogy gyermeke tudja: saját érzéseiről beszélni, azokat megfelelően kimutatni és megélni, szükség esetén pedig a felnőttektől segítséget kérni mindig helyes, és megengedett. (Vagyis –jó esetben- nincs olyan, hogy „te fiú vagy, ne sírj, ez katonadolog”, vagy „ne árulkodj, oldd meg magad a problémádat.)

Emellett pedig ne feledjük, hogy szülőként is hatalmas fejlődési folyamaton megyünk keresztül gyermekünk fejlődésével, érésével párhuzamosan, ami néha könnyebben, néha nehezebben megy- és hogy sohasem a gyengeség jele segítséget kérni, amennyiben szükségét érezzük.

 

Készítette: Guba Veronika tanácsadó szakpszichológus