A piramis

Rövid leírás:
Már jól benne jártunk a nyárban, de naphosszat szakadatlanul zuhogott. Afféle templomba menős idő volt, leginkább még úgy jellemezhetném. A szakadó eső szaggatta a fákról és pocsolyákba sodorta a zöld leveleket. Hébehóba meglódult a szél, ilyenkor a fák nyögtek, és könyörögve emelték az égre karjukat, ámbár elég régen gyökereztek már a földünkben ahhoz, hogy tudják, úgyis hiába. Korán sötétedett, s minthogy nappal se láttunk valami sok fényt, a folyamat lassú volt és észrevehetetlen. De amikor véget ért, vaksötét lett az utcalámpákon túl, és a sötétben változatlanul ömlött az eső. Én csak zongoráztam, zongoráztam, míg zúgni nem kezdett a fejem: vadul és hiába dübörgettem Chopin c-moll etűdjét, amely Mojszevics előadásában mintha szerelmem minden mélységét, egész reménytelen rajongásomat kifejezte volna. De Imogen eljegyezte magát, és ez a vég.
Így hát feküdtem kiszáradt szájjal, és tűrtem. Csak egyvalami zökkentett ki nagy néha önmagamból: ha a szél, mint a murvát, csapta az esővizet az ablaküveghez. A tizennyolc éves kor szenvedésre való. Az embernek megvan hozzá az ereje, de védekezni nem tud. A templom tornyán az óra éjfelet ütött, s épp mielőtt elütötte volna a tizenkettediket, a Főtéren kialudt a három ívlámpa. A képzeletemben Imogen zöld, nyitott Lagondáján száguldott a dombok közt, vöröses haját hátrasodorta a szél sápadt arcából, csak öt évvel volt idősebb, mint én. Tennem kellett volna valamit, de most már késő.